2011. október 4., kedd

Théâtre Royal de Toone

Látogatás időpontja:


2009. május 27.


Először is: a kiírások és a beszerezhető információk szerint az egység hétfőnként van csak zárva, de ez messze nem igaz. Számos alkalommal lyukra futottam már, és ezek a szívások egyáltalán nem csak a hétfői napokra korlátozódtak. Így azt tudom mondani mindenkinek, hogy próbálkozzatok, hátha szerencsétek lesz, és ha nyitva találjátok, ne habozzatok, mert legközelebb nem biztos, hogy ilyen szerencsések lesztek…

Maga a bejárat nem túl bizalomgerjesztő, és akkor még nagyon finom voltam. Igazából az egész engem azokra a belvárosban évekig halogatott felújításokra emlékeztetett, amelyeket például a Blaha Lujza tér mellett lehetett „megcsodálni”. A bejáratot biztosító sikátor mellett az épület fala egy bizonytalan jellegű és anyagú szürke lebernyeggel van borítva, ép ízléssel rendelkező ember a környékére sem menne.

    Az egészbe bizonytalanságot csak a falon látható viseltes Kwak-os cégér hoz, valamint időnként a bábszínház kihelyezi saját tábláját az utcára, és az ember szeme megakad rajta. Bátortalanabbaknak általában ez nem elég, így kevesen veszik be magukat a sikátorba, amely az egységhez vezet. Én vettem… Ekkor kerülünk be a képen látható szűk épületek közötti folyosóba, amely a képen látható ajtóhoz vezet. Egyesek szerint van egy másik kijárat (bejárat?) is, amely az ízek utcájába vezet, ezt nem volt alkalmam még kipróbálni (csak ezen egy alkalommal sikerült még ide bejutnom). Az ajtóig még van egy bizonytalan célú kis kiszögellés balra, itt néhány műanyagszék árválkodott. Elképzelhető, hogy itt a meleg nyári hónapokban „kerthelyiség” üzemel? Elképzelhető, nem tudom…






    A falakon mindenesetre nagyon régi sörös fém cégtáblák vannak elhelyezve díszítés gyanánt, valamint festmények is vannak, a hely bábos jellegét hangsúlyozandó. Ezen külcsínbeli sajátosságok a betérőt kellően jó hangulatba helyezik, mielőtt az ajtón belépne. Ami itt jobbra látható, ez rögtön a sikátorban van, a jobb oldalon lévő meg valahol félúton a bejárathoz, de nem ez az egyetlen…

A helyiségbe belépve igazából két terem látszik rögtön. Az egyik maga a „bábszínház”, itt van kialakítva a színpad a széksorokkal (ez utóbbi mobilan variálható), a másik belső helyiség pedig hamísítatlan söröző hangulattal rendelkezik. Én a magam részéről a színházas szekcióban foglaltam helyet, leginkább azért, mert itt tudtam maradéktalanul nézelődni. Ez magával hozta azt a folyományt sajnos, hogy a pincércsaj csak késve szerzett tudomást a létezésemről, mert a söntés a belső helyiségben helyezkedett, ide meg ritkán nézett ki. Elég szomjas voltam, így ez meglehetősen érzékenyen érintett (gondolhatjátok), de addig is tanulmányoztam az étlapot és itallapot.

Na de hol is vagyunk tulajdonképpen, kérdezhetnétek. Ugyanis az intézmény nevét számra még mindig nem vettem, de most itt az ideje. Amit eddig csak bábszínháznak tituláltam, becsületes nevén úgy hívják, hogy Théâtre Royal de Toone. Igazából az intézmény a „színház, kocsma, múzeum” szentháromság mezsgyéjén evez. A kocsmarész elvileg ugye hétfő kivételével minden nap üzemel, a múzeum szintén, de ha vezetett túrát akarunk, akkor fel kell hajtani legalább 20 embert. A színházi előadások a papír szerint csütörtökön, pénteken és szombaton vannak este fél kilenckor, de szombaton délután négykor „matiné” előadás is van. A jegy ára 10 euró, és többnyire a Dr. Jekyll és Mr. Hyde van műsoron.

Az étkeken és italon kívül természetesen bábokat és mindenféle egyéb kiegészítőket (könyv, CD, póló stb.) lehet vásárolni, de iszonyatos az árfekvés. Egy marionett bábu például 620-tól 750 euróig mozog, gondoltam is rá, hogy veszek vagy négyet, hogy legyen komplett készletem otthon…

Az előadások alapból franciául folynak, de ha van rá igény, akkor akár angol, német, olasz vagy spanyol pörformansz is igényelhető, de ez megegyezés és megfelelő nézőszám kérdése… Hogy hogyan és miként alakult ki ez a kulturális intézmény?

Először is foglalkozzunk a névvel. A Toone név egy népszerű bábozós família neve, de esetünkben ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy ez a színház mindig egy Toone vezetése alatt állt volna. A történelem során a dolog úgy alakult, hogy a vezetést mindig az ahhoz legjobban értő projekttag nyerte el, lett légyen az a Toone család sarja vagy sem, a színházban a minőség az úr, mindenek felett. Az „első Toone” 1804-ben született, és Antoine Genty-nek hívták. Az ő „uralkodáas” egész hosszúra sikeredett, 1830-tól 1890-ig igazgatta a házat. A többieket inkább nem sorolnám fel, mert elküldenétek valahová, ahová én menni viszont nagyon nem szeretnék. Jelenleg a nyolcadik Toone-nál tartunk, ő Nicolas Géal, aki José Géal fia. Az apa még él, csak már nyugdíjas éveit tölti. A fiú 2003-ban vette át a stafétabotot, egész különleges külsőségek között: maga a polgármester adta át neki a „kinevezést” a városházán.

Ennyit nagyjából a hely múltjáról… Nézegettem hát az étlapot, és az hamar lejött, hogy enni itt én nem fogok. Egyrészt pár sorral el lehetett intézni az egész kínálatot (és ebben már a chips is benne volt), másrészt meg az a szerény választék is nagyon drága. El is határoztam, hogy elmegyek egy sörkóstolás után a fiákerbe (Le Fiacre, Rue de la Bourse 40) vacsizni. Előkerült a csajszi is nagynehezen, kértem hát tőle egy Kwak-ot. Szólt, hogy nem lesz gyors, mert egyedül van, no sebaj.

Gyors tényleg nem volt, cserébe viszont a sör nem is volt lehűtve. Odakint már tombolt a nyár előszele, így leginkább egy jó hideg sörre vágytam volna… De tekintve, hogy immáron vagy húsz perce ültem a kellemes hűvösben (majdnem pincehidegben), a 14-15 fokos nedű is jól csúszott. A sört egy nagyon érdekes szerkezetben szervírozta a női személy, először azt hittem, hogy alkimistának néz. Aztán megláttam a szomszéd asztalnál vigyorgó germánokat: ők is hasonlót kaptak.

Füle nem volt a pohárnak, az oké, de talpa se. A németek próbálkoztak vele, hogy majd egy nagy slunggal bejuttatnak a bélrendszerbe egy megfelelő kvantumot, de irgalmatlan mód ráfáztak az akcióra: a pohár szája középtájt ugye keskeny, így az erre a közegre vonatkozó rugalmatlan QoS miatt, a kérések exponenciális emelkedése (értsd: megemelték úgy a poharat, hogy az ádámcsutkájuk alatti borotválatlan szőrök kibuggyantak a két méterről is érezhetően izzadt, ritka szép ízlésvilágra utaló mintás ingükből) és a drága nedű egy része a mellszőrzetüket csiklandozhatta, mert gusztustalan hangok törtek ki belőlük. A velük lévő „hölgyek” persze ezen leplezetlenül mosolyogtak, így én már kellő tapasztalattal rendelkeztem, mielőtt ajkaimhoz emeltem volna a gyártási hibás kémcsövet.

Igyekeztem nem nagyon megdönteni, és inkább az ízekre koncentrálni a mennyiség helyett. Kwakot már kóstoltam korábban üvegesen, akkor nem tett rám nagyon mély benyomást. Félbarna sörről van szó, amely nem igazán karakteres. Érdekes, hogy kicsit vízízű, ugyanakkor az alkoholja meg erős. Azt azért nem mondanám persze, hogy ha arra alkalmas baráti társasággal tévednék be ide, akkor ne csúszna le belőle néhány, de egyedül elég volt egy is.

A fizetés sem volt kevésbé körülményes, mint a rendelés. A csajszi negyedóra múltán jött, de legalább annyit mondott, hogy a jegyet őrizzem meg, mert lehet vele jegyet nyerni a bábszínház előadására, ha regisztrálok. Erre nem sok esélyt láttam, de azért megköszöntem. Búcsúzóul kipróbáltam még a mellékes helyiséget, ennek a jellege azért túlmutatott szerencsére az épület életkorán, de sajnos nem eléggé…


Cím és elérhetőségek megtalálhatók a poszt elején lévő linken, minden mennyiségben, számos nyelven...







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése