Látogatás időpontja:
2007. szeptember 16.
2007-ben tettünk egy kisebb kirándulást Brüsszelből Kölnbe, ennek emlékére született ez a poszt. A sok séta és a dóm (no meg a Lindt csokigyár) meglátogatása után az éhség egyre jobban eluralkodott rajtunk, követtük hát az illatokat, ugyanis a Rajna part éttermekben és sörözőkben is bővelkedik...
Meg akartam kóstolni a kölniek saját sörét, a Kölsch-t, ebben nem is látszott hiba, mindenütt nagy betűkkel hirdették, hogy csapolva lehet inni. De utánanéztem előre a gasztronómiai különlegességeknek is, és azokat is próbáltam megtalálni az étlapokon. Igazából két dolog közül szerettem volna az egyiket megkóstolni. Az egyik a „Himmel und Äd” volt, ami szabad fordításban Égbolt és Äd, mert az Äd-ról fogalmam sincs, hogy mit jelent. Mindenesetre a kaja maga krumplipüréből, valamint füstölt véreshurka, almaszósz és szalonna egyvelegéből áll. A másik a „Kölscher Kaviar” (kölni kaviár): véreshurka hagymakarikákkal és uborkával. Ez utóbbi volt a szimpatikusabb.
De hiába kerestem ezeket az étkeket az étlapokon, az olasz jellegű és más internacionális képződmények ezeket nem kínálták. Volt viszont helyenként csikóstokány és cigánypecsenye, hmm. Nagy nehezen azért sikerült egy olyan helyet kivadászni az éttermek sűrűjéből, ahol ezek a fogások és még más kölni specialitások is szerepeltek az étlapon, ez volt a
Dom im Stapelhaus nevű egység. A felső teraszról ráadásul kiváló kilátás nyílt a Rajnára (lásd fent), minden adott volt egy jó étkezéshez. Jött az ötven körüli pincér úr, német-angol egyveleggel sikerült is kérnünk egy nagy
Kölsch-öt (fél littyó), meg némi Fantát a tettestársamnak:)
A kajával már kicsit bajban voltam. A kaviárt a sörkorcsolyák között emlegették, ami előrevetítette, hogy nem túl nagy adag. A „Himmel und Äd” meg az almaszósz miatt nem volt annyira szimpi. Végül egy másik specialitás mellett döntöttem, aminek ez volt a „szép” német neve: „Schlachtplatte mit Hämchenfleisch, Speck, Blutwurst, Kasseler auf Sauerkraut und Kartoffelpüree”, ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „Csatatányér Hämchenhússal (erről mindjárt többet), szalonnával, sózott oldalassal, savanyúkáposztával és burgonyapürével”. Próbáltam az akkori germán kollégáktól érdeklődni, hogy mi a túró az a Schlachtplatte és a Hämchen, mert a szótáram csütörtököt mondott, de nem jutottunk messzire. Szerintük az első szónak nem sok értelme van. A schlacht maga azt a folyamatot írja le, amikor valakit harcban kegyetlen módon lemészárolnak, a platte meg maga a tányér. Ez így összerakva szerintük egy förmedvény, de hangulatában szerintük arra utal, hogy minden, ami a tányéron szerepelni fog, a maga nyersességében, véresen élvezhető. Végül is, maga a fogás hozta is ezeket az elvárásokat, véreshurka volt nyers sonkával, csak a szalonna volt kicsit megfőzve. A Hämchen-nél pedig végképp beadták a kulcsot... Megkérdeztem Roger-t is, kedvenc svájci szakértőmet is, szerinte ez a „Hämchenfleisch” nem mást, mint vékonyra szeletelt hús, ahol a hús akár bármi is lehet. A képből azonban kitűnik, hogy a sonkát nem túl vékonyra vágták, na mindegy. Mindenesetre a képet, amit itt láttok, csak utólag mutattam meg nekik.
Párom választása sem volt egyszerűbb, de jobban belehúzott, mint én. Úgy hívták az ételkölteményt, hogy „Schweinhaxe ofenfrisch mit Bratkartoffeln, Wirsing und Salat”. Ennek fordítása némileg tán egyszerűbb, de tudni kell, hogy a rendelés pillanatában fogalmunk sem volt róla mi az „haxe” németül, csak sejtettük, hogy valamilyen húsrész. Szóval: "Kályhafriss" (!!!) sertéscsülök vele sült burgonyával, kelkáposztával és salátával. Szerintem, ha a képet megnézitek, a nyálatok is kicsordul, garantálom.
Túl voltunk hát a rendelés izgalmán, és egyedül maradtunk az éhségünkkel, meg a hamarosan kihozott italunkkal. Gyönyörködtünk a Rajnában, és nézegettük a sok járókelőt, különösen a gyerekeket. Az étterem lábánál zajlott épp egy rendezvény, rengetegen jöttek-mentek. Fél óra elteltével már kezdtem nagyon éhes lenni. Nem dobott sokat az sem a helyzeten (sőt!), amikor megjelent a pincér, és még egyszer egyeztette a rendelést, felírta egy söralátét hátuljára. Most akkor leadta egyáltalán a konyhára, vagy sem? Nagyon bíztam benne, hogy csak a saját nyilvántartásával van a baj... Közben arra is figyelmes lettem, hogy más asztalokhoz nem azt a kaját viszi ki, amit kértek, szóval kezdtek kétségeim lenni, hogy jó helyre tértünk be. Mindenesetre a Dom Kölsch szépen fogyott, azzal nem volt baj.
Ahogy a Stapelhaus teraszán üldögéltem, kezdett déja vu érzésem lenni az előző hét ezen estéjével kapcsolatban, mert lassan az egy óra is lecsorgott éhező gyomrom homokóráján. Lassan kitört belőlem a vendéglátás dühödt áldozata, amikor az egyre unszimpatikusabbnak tűnő pincér elviharzott mellettünk, de odavetette, hogy mindjárt jön. Szerencséjére nem hazudott, és megjelent három tányérral pár perc múlva. A két étel és a saláta végre ott landolt az asztalunkon. Mint a mellékelt kép is mutatja fentebb, az általam választott fogás közepén ott virított a véreshurka, azt most hadd ne elemezzem, hogy mihez hasonlít, szerencsére ez akkor és ott nem jutott eszembe. Bélbe nem volt töltve, mindössze kolbász alakúra formázták a tölteléket, és megsütötték. Volt mellette némi párolt káposzta, krumplipüré, meg egy szelet gépsonka, nyersen. Nagyon nem voltam elragadtatva, de olyan éhes voltam, hogy akár tökfőzeléket is hozhattak volna.
Társamé mérföldekkel jobban nézett ki, és most már legalább megtudtuk, hogy mi az a „Haxe” németül. Kapott egy szépen megsütött füstölt csülköt, de szerencséjére a kisebbiket, így volt esélye megenni. Kapott hozzá egy kisebb adag kelkáposztát és pár szelet sültkrumpli, amit valószínűleg a csülök mellett sütöttek, vagy legalábbis abban a zsírban. Kapott még salátát is, amit a pincér külön meg is említett.
Csak elsőre nézett ki egyébként hatalmasnak a csülök, mindig csalóka a dolog, mert elég nagy csontok vannak benne. Most, ahogy ezeket a sorokat leírom, ismét elöntött az éhségérzet, hmm. Azért én is megkóstoltam ám, tényleg nagyon jó volt. Mire azonban idáig jutottuk, a große Dom Kölsch már a múlté volt, így kénytelen voltam kérni még egy 3 decis kiszerelést is. Nem tudtunk egyből felállni táplálkozás után az asztaltól, de erre nem is volt nagyon lehetőség, mert a pincér ennél a pontnál sem állt a helyzet magaslatán. Viszont, amikor végre megérkezett, teljes bizalommal tekintett ránk. Felkapta az egyik söralátétet az asztalról, és annak a hátulján kezdte el a számolást. Nem mondom, hogy tulajdonképpen bármit bediktálhattunk volna, de azért homlokegyenest más a policy, mint mondjuk Brüsszelben a Hirtelen halálban. Ott, ha valamit kihoznak, rögtön hozzák a blokkot is hozzá, és „diszkréten” becsúsztatják egy nehezék alá az asztal közepén. A vendégnek sem rossz ez, ő is tudja követni, hogy hol tart az alkoholizálás üzleti aspektusa.
Az ebéddel a fentiekből kitűnően jó sok idő elment, de nagyon nem bántuk. Lementünk a Rajna partjára, ahol addigra már hígult a tömeg....
 |
| Előtte... |
 |
| Utána... |
Elérhetőségek:
Dom im Stapelhaus
Cím: Frankenwerft 35, 50667 Köln
E-mail:
info@stapelhauskoeln.de
Tel.: +49 221 39902981
Fax: +49 221 39902982
