Kapten Tenkeš (Tallinn, Észtország)

Látogatások időpontjai: 2010. október 10 és 16. és október vége, 2012. január 21.


Számos alkalommal megfordultunk már ezen a helyen, mint látszik, és valószínűleg még fogunk is ide menni, a ebben a posztban az eddigi benyomásokat próbálom összegezni.

Az étterem portálja az út túloldaláról

Tán sokan azt gondolják, hogy ez a legészakibb magyar étterem a glóbuszon, de ez nem így van, mert például Helsinkiben is van magyar étterem (Pannónia), ami azért odébb van pár kilométerrel. De térjünk vissza a "Tenkes kapitányára". A szovjet időkben vitathatatlanul legnépszerűbb magyar gyártású film a "Tenkes kapitánya" volt errefelé, szinte minden évben vetítették szünidőben, akár csak nálunk otthon. Észt kollégákkal beszélgetve erről érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire más momentumok maradtak meg belőle az ő emlékeikben, mint nekem... Elmondásuk szerint a szovjet időkben a szünidő nyáron úgy telt, hogy a Tenkes kapitányát tuti, hogy levetítették, minden évben. A történetre magára már nem nagyon emlékeztek, csak arra, hogy ment a harc a magyarok és a gaz elnyomók között. A másik biztos pont az életükben a tavaszi szünetre időzített "A négy páncélos és a kutya" című lengyel eposz volt, mondtam nekik, hogy ez nálunk is volt sokszor...

A névválasztás így eléggé kézenfekvő volt, ebből a névből errefelé mindenki Magyarországra asszociál, az bizonyos. Néhány helyi barátom szerint az étterem már nem olyan népszerű, mint pár évvel ezelőtt. A "Kapten Tenkeš" tehát a Tenkes kapitánya című film alapján kapta a nevét.... Innentől kezdve idézném az első látogatáskori jegyzeteimet (2010. október 10.):

Itt mérték a sörömet...

"Eltökéltem hát, hogy ezt a helyet én bizony meglátogatom, ha törik, ha szakad. A "Kosmos" nevű buszmegállótól egy köpésre van, a Parnu felé vezető úton (Parnu egy tengerparti város délre, nyáron ez a város a főváros, még a "főváros kulcsát" is átadják nekik hivatalosan. Állítólag ott 25 fokos a tenger nyáron... Bizony, Észtországban kvázi hivatalosan van olyan, hogy "Nyári főváros"...), egész konkrétan itt ni. Hogy hogyan jutott valakinek eszébe Tallinnban magyar éttermet nyitni, fogalmam sincs, de most, hogy itt vagyok, igazán jó ötletnek tartottam.

Odaérve azt láttam, hogy az étterem csak délben nyit a nálunk szokásos standard 11 óra helyett. Szerencsére éppen elmúlt dél két perccel, így nyugodt szívvel benyomtam az ajtót. Nagy tolongás nem volt odabent, egy bennfentesnek látszó pali beszélgetett a pincérrel, már túl volt a gulyásán és a kávén. Úgy látszik az ismerősök azért hamarabb is bejöhetnek. Megkérdeztem angolul, hogy nyitva vannak-e már, beljebb tessékeltek, hogy naná.

Ez se nem csillár, se nem ventilátor...

A pincér sajnos magyarul nem beszélt, csak angolul, de ezen nagyon nem csodálkoztam. Tiszta feketébe volt öltözve és nagyon szívélyes volt. Az étterem uralkodó színe a sötétbarna, a falak és oszlopok telis tele magyarnak gondolt motívumokkal, jelképekkel, térképekkel. De hát a fotókon úgyis látjátok...

Ahogy leültem máris hozta az étlapot, és bekapcsolta a zeneszolgáltatást. Leginkább az utóbbi esett nagyon jól. Egy hete nem hallottam magyar zenét egy taktust sem, és akkor, amikor megszólalt a Tízezer lépés, hát tényleg majdnem könny szökött a szemembe. Gondoljatok szentimentális borjúnak vagy marhának, de akkor is bevallom, nagyon jól esett. A zene egyébként változatos, az Omega, LGT és más rockslágerek vegyítve szólalnak meg a keserédes magyar nótákkal. Meglepődtem, mert az utóbbi műfajból leginkább Koós János és Bessenyei Ferenc hangjával találkoztam, pedig aztán nem ők a hazai nótaéneklés oszlopai, de lehet, hogy tévedek.

Ezt kaptam....

Az étlap is tartogatott meglepetéseket, szerencsére magyar információk is voltak rajta. A helyesírást inkább hagyjuk, szerintem egy Grétsy László, Lőrincze Lajos, Balázs Géza álomtriumvirátus (ebben az all stars összetételben soha az életben össze nem állnak, az igaz) külön órákra kötelezte volna az elkövetőt, ebben biztos vagyok. Na félre a morbid tréfát, a lényeg inkább az, hogy olyan ételeket találtam az étlapon, amelyeket életemben addig soha nem hallottam. Lehet, hogy én vagyok gasztronómiailag alapműveletlen, ez esetben kárba veszett az a négy év az államnak, amit a képzésembe invesztált anno. A fenti linken a húsételek angol neveit linkeltem be, nézzétek meg, ha van türelmetek. Például ott van ez a Sárvári palacsinta... Hallott már valaki ilyet? Hát biz isten belenézek a Google-ba, egy pillanat.

Jól néz ki, de minek a tejföl...

Huhh, megnyugodtam, nem kell elkérni a szakközépiskola számlaszámát, ilyen kaja egyszerűen nincs. Aztán ott van még a Soproni sertésszelet, meg még sorolhatnám. Gondolkodtam erősen, hogy mit egyek, miközben a jó hűs Krušovice barna sör már ott gyöngyözött a pohárban előttem. Sajnos magyar sört nem tartanak. Borok vannak, de sajnos nem a legjobb kategóriákból, az árképzésük viszont a hazainak háromszorosa, így eszembe se jutott bort inni. (Azóta a borkínálat változott...) A szokásos történelmi régiókból válogattak egyébként, egyedül Villány rítt ki nekem egy kicsit, de úgy látszik már Észtországban is ismert ez a név. De inkább sörre vágytam amúgy is, így maradt a Krušovice.

Ehhez aztán egy pörköltet választottam, amint a képek bizonyítják, úgy gondoltam, leginkább ezen tudom lemérni majd, hogy érdemes lesz-e idejárni ezentúl, vagy sem. Leadtam a rendelést, belekortyoltam a sörbe, és szerencsére a zene is váltott a magyar nótás blokkról LGT-re, éppen a Neked írom a dalt szólt...

Senki nem jött be az égadta a világon, egyedül költöttem el az ebédemet. Amíg a kajára vártam, próbáltam beszélgetni a pincérrel, láthatóan eléggé unta magát. Próbáltam tőle részleteket megtudni az étteremről, de nem nagyon volt fogékony, csak általánosságokról beszélgettünk. Kis idő múlva megjött az étel, gőzölgött, olyan forró volt. A pörkölt már kész lehetett, valószínűleg a nokedlire kellett várni, az is elég frissnek tűnt. Tettek némi zöldséget a tányérra, a savanyított almával (rózsaszín szeletek, felül) nem voltam kibékülve, de a többi jól jött. Az uborka például kovászos volt...

A tejfölt nem nagyon értettem, de csak díszítés jellege volt, és nem volt végül is zavaró. Nem tudok mindent lehengerlő katarzisról beszámolni, de összességében nézve egy nagyon korrekt pörköltet volt módom elfogyasztani, ezt be kell vallani. Sajnos, idehaza ettem már sokkal rosszabbul elkészítettet is, úgyhogy fogok ide járni, majd szépen végigkóstolok mindent.

Kértem még egy kávét lezárásképpen (sokkal nagyobb adag a presszókávé, mint idehaza, a cukor (kocka), pedig külön be volt csomagolva), és egy óra után távoztam. Akkor sem volt még senki, úgy látszik, nekem kell felvirágoztatni ezt a helyet."

Következő alkalommal egy hét múlva látogattam el ide...

Ezúttal nem voltam egyedül, ültek három asztalnál is. A pincér más volt, mint múlt héten, de ő sem beszélt magyarul, hiába kérdeztem rá. Viszont miután megtudta, hogy magyar vagyok, hozott nekem egy szép képeskönyvet nézegetni, amíg megjött a leves. Ezúttal tehát levest is kértem, elméletig tyúkhúslevesnek volt írva, egy érdekesnek tűnő betéttel, a magyar leírás szerint "sajtgaluska" volt benne...

A tyúkhsúleves

A cigánypecsenye

Alig tudtam belenézni a képeskönyvbe (Budapestről szólt, nagyrészt képek voltak benne), már jött is a leves. (A könyv észt nyelven íródott, de Budapesten adták ki, valószínűleg valami propagandakiadvány lehetett.) A levesben volt sokféle zöldség, érdekes módon még pirított hagymakarika is a zöldborsó és a sárgarépa mellett. Pakoltak bele húst is rendesen (csirkemellet daraboltak bele), de volt egy olyan érzésem, hogy ezt a húst nem ebben a levesben főzték meg, inkább párolt jellege volt. A sajtgaluska érdekes ízű volt, de sajtnak nyomát sem tudtam felfedezni az ízében. De mivel jól át voltam fagyva, egy rossz szavam nem lehetett a levesre, kitűnő volt.

Egy kicsit közelebbről...

A leves után visszatértem a könyvhöz, hát találtam benne bizony olyan épületeket, helyeket, amelyeket soha nem láttam azelőtt. Azt hittem, hogy lesz időm végiglapozni, mert cigánypecsenyét kértem másodikra, azzal azért el kell molyolni egy kicsit. Gondoltam én, de alig értem a könyv feléhez, már jött a pincér az étekkel. Az angol tudása elég limitált volt egyébként, a levesnél csak annyit mondott, hogy "leves" (soup), semmi jó étvágyat, vagy valami. Most sem volt bőbeszédű, letette a tálat, és azt mondta, hogy "the meal" (az étel). Hát gondoltam mindjárt, hogy nem egy multifunkciós nyomtató-szkenner-faxgép, amit lerakott elém...

Érdekes az elképzelésük a cigánypecsenyéről a szakácsoknak... Jól meg volt fokhagymázva, addig rendben is volt, de mi a túrónak kellett beletűzni például ezt a fogpiszkálót aszalt szilvával és meggybefőttel? Hát ők tudják, azért a meggyet meghagytam. Aztán még ott volt mellette egy paprikával és fokhagymával kikevert tejföl alapú mártás. Hát ez is érdekes egy kiegészítés, de nem volt rossz egyáltalán. Sajnos a szalonnát nem úgy pirították meg, ahogy én szeretem, ropogósra, ráadásul nem is igazi szalonna volt, hanem valami vákumcsomagolt bacon szalonna.

A zene ezúttal inkább a magyar nótás vonulat felé tolódott el, talán egy-egy Omega és Illés számot sikerült elcsípnem. A kávéjuk múltkor is nagyon ízlett, azzal zártam az étkezést ismét.

A következő látogatás sem váratott sokat magára (október vége):

Ez meg a Rákóczis husi



Rántott velő Buga Jakab  módra

Akkor már négyen mentünk... Az italok rendelésével elbíbelődtünk egy kicsit, mert ezek az ételekkel ellentétben nem szerepeltek magyarul az étlapon. (Ismét a barna Krušovice lett a befutó.) Társaim rántott sajtot és rántott velőt ettek, én pedig "Rákóczi sültet" (Pork a la Rakoczi). Tulajdonképpen egy jó nagy szelet natúr borda volt, alatta meg egy méretes tócsni. Finom volt, nem volt vele semmi baj, mint ahogy a rántott velővel sem, csak az adagot nem tartották túl nagynak az érintettek. (Tán a bundája vastagabb volt, mint az várható volt...)


Ugyanaz az idősebb pincér volt, mint legutóbb, és ismét megkaptuk a Budapest észt albumot, „book” felkiáltással. Ezúttal elég sokan voltak az étteremben, és még akkor is érkeztek, amikor mi már javában falatoztunk.

Eleddigi utolsó látogatásomra januárban került sor ebben az évben, mivel azt hallottuk, hogy megújult az étterem. Mint később kiderült, a szakács még ugyanaz, így nagy változás az étlapon nincs. Akkor ismét rántott velőt, illetve cigánypecsenyét teszteltünk. Sajnos a velő bundája időközben még vastagabb lett, a cigánypecsenye nagyjából ugyanolyan, legnagyobb bánatom továbbra is a szalonna, nekem az adja a cigánypecsenye sava-borsát...

Végezetül, hogy sörteszt is legyen, minden alkalommal ezt a sört ittam:

Krušovice Černé

A gyártó sörei közül számomra eddig (nem kóstoltam még mindet) ez a sör kedvenc, nem tagadom. Odahaza is, ha éppen csapolták valahol, garantáltan ezt választottam. A főzde több, mint száz éve készíti már megszakítás nélkül, a recept tehát nem újdonság.  Ízében tetten érhető mindig némi karamelles íz, ugyanakkor a komló is érződik szépen, van savassága, ugyanakkor édes. A habjára öröm ránézni, telt és sűrű, folytassam még? Már tán mindenkinek összeszaladt a nyál a szájában...

A víz a Křivoklát ptakaból származik, a komló Saaz-ból. Bárcsak sose állnának le a gyártásával...

Megjelenés	9
Íz	8
Aroma és jellegzetességek	8
Összhatás	17
Összesen	42
Régi értékelés szerint	8,4

Egyetlen mondat (ami kettő) még a végére: amennyire tudom, az étterem szakácsa nem magyar, de úgy hallottam, hogy a közeljövőben ebben változást terveznek. Ha tényleg megtörténik, és magyar szakács lesz, feltétlen ideje lesz majd még egyszer ellátogatni ide...

Nyitvatartás és egyebek:

Hétfő-Szombat: 12.00-23.00
Vasárnap: 13.00-22.00
Pärnu mnt. 30, Tallinn
Telefon: +372 6445 630
Email: restoran@kaptentenkes.ee
Weboldal: Kapten Tenkeš